I. Szabad vagyok!

Sziasztok!

Hát itt a hivatalos első rész. Kérlek jelezzétek, ha tetszik.

Kellemes olvasást! :)

  - Aida! -  Aida összerezzent, amikor meghallotta a reszelős hangot, ami sosem jelentett jót. Mindig leszúrták valamiért. Most sem lesz másképp. - gondolta és kiment a folyosóra a szobájából. - Már megint meglógtál a vacsora utáni mosogatás alól! Azt hitted nem fogom megtudni?! - kezdett üvölteni vele a férfi, majd visszalökte a szobájába és utána ment.

   - De én nem..!

   - Befogod! - csattant egy hatalmas tenyér az arcán. - Ezért holnap nem kapsz reggelit, sem pedig ebédet. Ja, és a napot a pince takarításával fogod tölteni. Chester majd felügyel téged. - pillantott a háta mögött álló, szemüveges, nyikhaj srácra. Aida szemébe hirtelen könnyek futottak.Megijedt.

   - Ne tegye ezt kérem! - csuklott térdre, és a férfi lába után kapott. - Esküszöm, soha többet nem lógok meg semmiről, csak kérem, könyörgöm. - Könnyek potyogtak Aida szemeiből.

   - Eressz már el te ostoba! Magadnak köszönhetsz mindent! - rúgta oldalba a lányt. - Hálásnak kéne lenned, amiért tömöm a pofád, nem még meglógni a munka alól. Ugyanolyan semmirekellő vagy, mint anyád volt!
   - Ne beszéljen így az anyámról! - zokogta Aida és befogta a füleit.
   - Mert mi lesz? - rántotta fel a hajánál fogva. - Nem érsz semmit. - lökte vissza a földre, majd kiment.

   - Holnap találkozunk kicsi csillag. - mondta egy gúnyos mosoly kíséretében Chester becsapva maga mögött az ajtót.

Aida letörölte könnyeit, felállt és az oldalát szorongatva csoszogott el a szobájában lógó kis tükörhöz. Végig simította az arcát. Nem is fájt annyira, mint gondolta. Nagyon jól emlékezett az elsőre. Az fájt. Akkor elkényeztetett csitrinek nevezték. De lassan megszokta a minden napos veréseket. Sokkal jobban fájtak a lelki sebek, amiket Chester okozott neki.16 évesen meg akart szökni az otthonból. Majdnem sikerült is neki, de az az ostoba drótkerítés. Chester, az igazgató fia kapta el, és azt mondta neki, hogy elintézhetik másképp is. Undor fogta el, amikor visszagondolt arra, milyen elégedett arcot vágott a fiú, amikor ő felnézett rá, és mielőtt az a hajába markolt volna. Ostoba módon hitt Chesternek, de ő az aktus után magával rángatta Aidát az apja irodájába, aki úgy megpálcázta, hogy egy hétig minden mozdulat fájt neki. Ezután az eset után Chester szinte minden este bement hozzá, és kényszerítette Aidát, hogy kielégítse. Egyszer összeszedte minden bátorságát, és bement az igazgatóiba, hogy elmondja a történteket, de ott újra csak megverték, amiért ilyet mert állítani a drága igazgató úr egyetlen fiáról.
Aida odasétált az ágyához, és leült rá. Anya, miért kellett itt hagynotok apával? Újra eleredtek a könnyei.
Már 9 éve él árvaházban.Épp elhagyni készültek a bolygót, amikor a gépüket eltalálta egy bomba. A szülei meghaltak. Aidát csak az mentette meg, hogy elcsatangolt a szüleitől, így meg kellett volna várnia, amíg mindenki felszáll, hogy aztán az utaskísérők megtalálhassák a szüleit. Ó, hányszor megbánta már, hogy akkor annyira fellelkesítette egy kiskutya látványa, hogy otthagyta édesanyját.
Az otthonban sem szerette senki, nem voltak barátai. Mindenki megvetéssel nézett rá, mert neki voltak szülei. Már csak egy hónap, 18 leszek, és itt hagyhatom ezt a poklot.

   Másnap reggel Aida táskás, kisírt szemekkel baktatott a pince lejárata felé. Korgott a gyomra, és gyengének érezte magát. Minden lépcsőfordulóban meg kellett állnia, nehogy leszédüljön a lépcsőn. Jó időbe telt, amíg leért. Az ajtóban már ott állt az igazgató és Chester.
   - Szerencséd, hogy nem késtél el. - szólt az igazgató, majd kitárta az ajtót. - Egy porszemet sem akarok látni, különben úgy jársz, mint tegnap. Na nyomás! -  lökte hátba Aidát, majd miután Chester is bement, becsukta az ajtót.
A lépcső mellé már oda volt készítve minden takarításhoz szükséges eszköz. Remegő kézzel vette el a falnak támasztott seprűt. Végig a hátán érezte Chester pásztázó tekintetét. A lehető legtávolabb akart jutni a fiútól, így a pince túlsó felében kezdett neki a seprésnek.Sajnos nem sok mindent látott, mert ablak nem volt, csak egy kis villanykörte lógott a plafonon, de már az is a végét járta.
   - Mi lenne, ha mást szorongatnál. - siklott végig Chester keze az oldalán.
   - Hagyj békén! - ugrott félre Aida.
   - Eddig is túl élted, nem? - Chester hangja gúnyos volt.
   - Undorító vagy! Ezt meg fogod bánni!
   - Ugyan már, ki hinne neked?! - hajolt közelebb vigyorogva Aidához.
   - Féreg. - sziszegte Aida, és szembeköpte.
   - Az isten b*sszon meg!! - ordította Chester. - Most kihúztad a gyufát! - törölte le az arcát, majd a hajánál fogva visszarántotta a lányt.
   - Eressz el! - sikította, majd kirántotta magát és az ajtóhoz rohant. Nem nyílt ki. - Segítség! Segítség.. - csúszott le az ajtó mentén, miközben a zokogás rázta.
   - Nem jött össze. - röhögött Chester, majd felrángatta, és arccal a  falnak lökte. - Most majd megtanulod, hogy nem jó dolog kihívni magad ellen a sorsot. - vigyorgott továbbra is, és félkézzel tépte le Aida egyen szoknyáját.
   - Nee, nee, ne csináld! - kezdett eszeveszett zokogásba. - Kérlek. Nem akarom.
   - Kussolj már. - gombolta ki a nadrágját. Aida idegei végleg felmondták a szolgálatot. Rángatózni kezdett, és a falat kaparta.
   - En-eng-engedj már el. - zokogta a sírástól fuldokolva.De Chester nem törődött vele, befogta a száját és nem volt vissza. - Nem, neem! - sikított a fájdalomtól, és Chester kezébe harapott. De azt nem érdekelte. Pár perc után egy hatalmas nyögés kíséretében végezte ki magát.
   - Megérdemelted. - lökte Aidát a földre, majd felöltözött, kiment és bezárta az ajtót.
Aida mozdulni sem bírt. Az alteste észveszejtően fájt, és megalázva érezte magát. Ki kell jutnom innen. Pokolian sajgott mindene, de felküzdötte magát, felkötötte eltépett szoknyáját és az ajtóhoz indult. Már majdnem odaért, amikor elbotlott valamiben. Egy kilincsszerűség volt. Aida szíve megdobbant. Rángatni kezdte a csapóajtónak vélt padlórészt, de rá kellett jönnie, hogy a rajta levő doboz miatt, nem tudja felnyitni. Kibontotta a dobozt, hogy megnézze mennyi esélye van pár centivel félretolni. Mindenféle kacat, és kerti szerszámok voltak benne. Néhány percnyi erőlködés után sikerült annyira eltolnia a dobozt, hogy ki tudja nyitni az ajtót, ami egy két rántás után fel is nyílt. Egy alagútszerű építmény. Mit is mondtak, hogy hívják? Katakomba? Aida sokat gondolkodott, hogy lemerészkedjen-e. Sokat hallott ezekről a járatokról. Milliónyi irányba elágazhatnak. Mi van, ha eltévedek? 


   De kételyei csak addig tartottak, amíg lépéseket nem hallott visszhangzani  a folyosóról. Bárhol jobb, mint itt! - gondolta, leugrott, majd behúzta maga után az ajtót és szaladt, ahogy csak a lábai bírták. Nem tudta, hogy hova, csak el akart tűnni innen.
Miután úgy érezte, hogy elég messzire ért, megállt, hogy szusszanásnyi pihenőt tartson. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideje fut, de tüdeje levegőért kiáltott, így muszáj volt megállnia. Lecsúszott a sima fal mentén és nagyot sóhajtott. Vajon tényleg sikerült? Vagy, amikor már azt hiszem, hogy az alagút végére értem, újra az árvaház udvarában találom magam, ahol az igazgató és Chester várnak?
Gondolataiból enyhe fuvallat, és friss levegő zökkentette ki. Mindjárt kijutok! - csillantak fel a szemei, és a levegő irányába szaladt. Néhány perc után ki is ért. A szél erősebben fújt, és viharos volt az idő, de határozottan nem az árvaház udvarában volt. Sőt, még csak a horizonton sem látta.
   - Szabad vagyok! - sikította örömében, és mélyet szippantott a friss levegőből. Lassan sétálni kezdett. Élvezettel nézett körül a tájon. Sivár volt, és csak egy két helyen nyúlt a magasba egy egy magányos fa, de határozottan érezte a szabadságot. Egészen addig, amíg Kelet felől meg nem látott közeledni egy autót. Értem jönnek. Megtaláltak. Nem! Nem megyek vissza! 180 fokos fordulatot vett, és újra szaladni kezdett.
   - Héjj! - hallotta egy férfi hangját a háta mögül. Megtorpant. Miért olyan ismerős ez a hang?! Hátranézett, de amikor látta, hogy a fiatal srác mindjárt elkapja újra nekiiramodott. De túl lassúnak bizonyult. - Megvagy. - kapta el a karját a szőke hajú srác, és visszarántotta. - Civil vagy? Nem kéne itt lenned! Szerencséd, hogy mi találtunk meg, és nem az Escott emberei, különben már alulról szagolnád az ibolyát.
   - Mit fogtál? - jött oda egy másik katona ruhába öltözött, szintén fiatal srác.- Kém? - állt meg vele szembe. Miért? Mi az istenért olyan ismerős  ez a fiú??
   - Kém vagy? - hajolt a képébe a szőke, míg a másik szüntelenül bámulta.
   - Nem vagyok kém!! Eressz már el! - kezdett bepánikolni. - Hallod? - nyomatékul rálépett a szőke lábára. - Au. - kapta fel a lábát.
   - Aida?! - lepődött meg a sötét hajú fiú.
   - Honnan tudod a nevem? - Kezdek megijedni..
   - Aida! - kapta fel és megölelte. - Nem ismersz meg? - szomorodott el.
   - Nem, ne haragudj.
   - Így sem? - túrt bele a hajába, mire Aida szeme megtelt könnyel.
   - Cedric!?

Prológus

Hát sziasztok! :)
Meghoztam a prológust, remélem felkelti az érdeklődéseteket.:)
  

   2306. jan. 05.
Meghalt Sergey. Nem tudtam megmenteni az életét. Pedig megpróbáltam. Esküszöm. De amikor megláttam a T-30-ast, leblokkoltam. Sosem felejtem el azt a könyörgő tekintetét.                                
Bocsáss meg Sergey!                                                                                    
Már egy éve tart a háború, és nem akar vége lenni. Holnap meg fogok halni. Tudom. Hogy honnan? Mert mindig Sergey védett meg. Milliószor mentette meg az életemet. Nekem csak egyszer kellett volna az övét, de akkor is gyáva voltam. A szemem előtt szaggatta szét az a gránát. Pedig csak 3 lépést kellett volna tennem, hogy elrántsam onnan, de én csak álltam ott, és végignéztem a bajtársam halálát. Most félek.                                                                                                  
Ezért itt hagyom ezt a naplót. Ha egyszer valaki megtalálja,forduljon az Ökör-Tigris irányába, ott látni fog egy hatalmas fát. Sergeyel mindig ott vacsoráztunk alatta. És ott ástuk el az Escott terrorista szervezet új, C-200 prototípusának alaprajzait.                                                      
Igen, Sergey és én kémkedtünk. Kérem, keresse meg a kis faskatulyát, és juttassa el a Foley valamelyik emberének, vagy a főparancsnoknak, és vessenek véget a háborúnak!                

   - Ez az utolsó bejegyzés.
   - Ökör-Tigris? Az Észak-kelet, nem?
   - De.
   - Akkor menjünk, keressük meg azt a dobozt. Már ha igaz, amit ez a bizonyos Jonash ír.


   Most 2318-at írunk. A háború 13 éve tart. Hogy miért? Az utolsó erőforrásokért. Az emberek felélték a Föld utolsó tartalékait. A NASA ugyan a népesség 90%-át megmentette, és egy mesterséges légkörrel ellátott bolygóra költöztette, de a maradék 10%, terrorista, és antiterrorista szervek állománya, akik a megmaradt erőforrásokért kutatnak, eszeveszett pusztítás közepette. És miért? Mert valami természettfelettit akarnak alkotni. 2310-ben az Escott már majdnem létrehozta a C-200-at, amely képes lett volna valósággá formálni a képzeletet, d technikai hiba miatt felrobbant, még mielőtt kipróbálhatták volna. Szerencsére.

 A Foley antiterrorista szervezet főparancsnoka Hide Ryssel keményen és biztosan tartja kezében az irányítást az Escott terrorista szerv ellen, aminek vezetője Kashim Bour, kegyelmet nem ismerő, lelkiismeret nélküli ember. Ha ő nincs, háború sincs.

Maroknyi csapatunk, akikről ez a történet szól, a Foley szervezethez tartozik, Cedric Hüber és Sebastian Kurtz őrmester, valamint Stefan Brahen tizedes alkotják. Ők Russel legmegbízhatóbb embereinek körébe tartoznak, ezért is "kóborolnak" egyedül a volt Afganisztán területén. Mindegyikük kiváló katona, és magabiztosan irányítják a Foley által alkotott A-269 védelmezőket.

Ez ugyan mind szép és jó, de mi történik akkor, ha egy tökéletesen működő szerkezetbe porszem kerül? Cedric akarata ellenére került a seregbe, 10 éve teljesít szolgálatot.
Most 25 éves. 2308-ban a faluját egy bombatámadás során lerombolták. Az akkor 14 éves fiú súlyos sérülésekkel került, a korhoz képest, nem éppen modernnek mondható kórházba. Felépülésének híre ment, és mivel a Foley épp akkor keresett újoncokat, őt is bevitték. Senki nem kérdezte, hogy akar-e menni, vagy sem. Egy éves kiképzése után a legjobbak közé választották. Ennek köszönhető, hogy Sebastiannal együtt lassan 8 éve büszke tulajdonosai egy-egy Védelmezőnek.
A Védelmezők, egy olyan interaktív technológiával elátott óriás robotszerűségek, amelyek rákapcsolódnak irányítójuk agyi-, és idegszálaira, majd az így kialakult kapcsolattal lehet őket irányítani. Egyetlen hátrányuk, hogy ez a kapcsolat viszafelé is működik, tehát ha egy védelmező megsérül, akkor azt az irányítója is átérzi.

 Na de elkalandoztam eredeti mondanivalómtól. Amíg Cedric a seregben szolgál, családja, és az egész faluja abban a tudatban élt tovább, hogy meghalt, hisz nem került ki a kórházból. A legnehezebb szegény Aidanak volt. Cedricel együtt nőttek fel, bár a fiú 3 évvel idősebb volt nála, imádták egymást. Aida mindig Cedric nyakán lógott, a fiú pedig mosolyogva elviselte. A felnőtteknek nem volt szívűk megmondani a kislánynak, hogy Cedric meghalt, így azt hazudták neki, hogy elment, és nem tudják mikor jön vissza. A ezután a kis Aida egész nap a falu határában lévő óriási tölgy alatt ült, és leste, hogy mikor bukkan fel a horizonton Cedric. Reggel az volt az első dolga, hogy odament, este pedig a szülei a karjaikban hozták haza az alvó kislányt.
Eltelt egy év, de Cedric csak nem jött haza. Aida pedig szép lassan elfelejtette őt.

Cedric sem nagyon gondolt már Aidara, hiszen fontosabb dolga is volt. Küzdeni az életéért. Így hát ők ketten élték azt az életet, amit nekik írtak. De ha két embert a sors egymásnak szánt, akkor ők előbb-utóbb úgyis találkoznak. Újra.

Szia :)

Üdvözöllek Téged, kedves idetévedt, vagy éppen direkt erre járó Ovasó! :)

Ha már olvastad a másik blogomat, akkor gondolom tudod, hogy mire számíthatsz. Ha még nem olvastad, amellett, hogy ajánlom, le szeretnék írni néhány tudnivalót:

• nem szeretek sablonosan írni, ez azt jelenti, hogy a történet a sajátom, nem loptam, vagy másoltam.
• sokszor vagyok szétszórt, de az olvasókért mindent
• igyekszem rendszeresen hozni a részeket. Ez érettségi idején kicsit necces, de egyébként általában pontos vagyok
• próbálok az olvasók kedvére tenni, tehát, ha ötleted van, írj nyugodtan
• bármilyen kritikát szívesen fogadok, de kérlek ezt nyomdafestéket tűrő módon fejezd ki.

Köszönöm.:)

   Akkor a történetről..

Mint azt az oldalsávban is olvashattad, az én sztorim a jövőben játszódik, egészen pontosan 2318-ban. Az emberek fejvesztve háborúznak és pusztítanak. Na persze nem akarok sokat elárulni, de annyit megsúgok, hogy főszereplőim jó kis kalamajkába keverednek, amikor egy régi ismerős üti fel a fejét.

Remélem sikerült felkeltenem az érdeklődésedet, és itt maradsz velem, hogy figyelemmel kísérd Cedric és Aida kalandos, ám veszélyes történetét.

Háború, gépek, vér, és elfojtott szenvedély.. Hamarosan érkezik az első rész, ne hagyd ki! ;)