Prológus

Hát sziasztok! :)
Meghoztam a prológust, remélem felkelti az érdeklődéseteket.:)
  

   2306. jan. 05.
Meghalt Sergey. Nem tudtam megmenteni az életét. Pedig megpróbáltam. Esküszöm. De amikor megláttam a T-30-ast, leblokkoltam. Sosem felejtem el azt a könyörgő tekintetét.                                
Bocsáss meg Sergey!                                                                                    
Már egy éve tart a háború, és nem akar vége lenni. Holnap meg fogok halni. Tudom. Hogy honnan? Mert mindig Sergey védett meg. Milliószor mentette meg az életemet. Nekem csak egyszer kellett volna az övét, de akkor is gyáva voltam. A szemem előtt szaggatta szét az a gránát. Pedig csak 3 lépést kellett volna tennem, hogy elrántsam onnan, de én csak álltam ott, és végignéztem a bajtársam halálát. Most félek.                                                                                                  
Ezért itt hagyom ezt a naplót. Ha egyszer valaki megtalálja,forduljon az Ökör-Tigris irányába, ott látni fog egy hatalmas fát. Sergeyel mindig ott vacsoráztunk alatta. És ott ástuk el az Escott terrorista szervezet új, C-200 prototípusának alaprajzait.                                                      
Igen, Sergey és én kémkedtünk. Kérem, keresse meg a kis faskatulyát, és juttassa el a Foley valamelyik emberének, vagy a főparancsnoknak, és vessenek véget a háborúnak!                

   - Ez az utolsó bejegyzés.
   - Ökör-Tigris? Az Észak-kelet, nem?
   - De.
   - Akkor menjünk, keressük meg azt a dobozt. Már ha igaz, amit ez a bizonyos Jonash ír.


   Most 2318-at írunk. A háború 13 éve tart. Hogy miért? Az utolsó erőforrásokért. Az emberek felélték a Föld utolsó tartalékait. A NASA ugyan a népesség 90%-át megmentette, és egy mesterséges légkörrel ellátott bolygóra költöztette, de a maradék 10%, terrorista, és antiterrorista szervek állománya, akik a megmaradt erőforrásokért kutatnak, eszeveszett pusztítás közepette. És miért? Mert valami természettfelettit akarnak alkotni. 2310-ben az Escott már majdnem létrehozta a C-200-at, amely képes lett volna valósággá formálni a képzeletet, d technikai hiba miatt felrobbant, még mielőtt kipróbálhatták volna. Szerencsére.

 A Foley antiterrorista szervezet főparancsnoka Hide Ryssel keményen és biztosan tartja kezében az irányítást az Escott terrorista szerv ellen, aminek vezetője Kashim Bour, kegyelmet nem ismerő, lelkiismeret nélküli ember. Ha ő nincs, háború sincs.

Maroknyi csapatunk, akikről ez a történet szól, a Foley szervezethez tartozik, Cedric Hüber és Sebastian Kurtz őrmester, valamint Stefan Brahen tizedes alkotják. Ők Russel legmegbízhatóbb embereinek körébe tartoznak, ezért is "kóborolnak" egyedül a volt Afganisztán területén. Mindegyikük kiváló katona, és magabiztosan irányítják a Foley által alkotott A-269 védelmezőket.

Ez ugyan mind szép és jó, de mi történik akkor, ha egy tökéletesen működő szerkezetbe porszem kerül? Cedric akarata ellenére került a seregbe, 10 éve teljesít szolgálatot.
Most 25 éves. 2308-ban a faluját egy bombatámadás során lerombolták. Az akkor 14 éves fiú súlyos sérülésekkel került, a korhoz képest, nem éppen modernnek mondható kórházba. Felépülésének híre ment, és mivel a Foley épp akkor keresett újoncokat, őt is bevitték. Senki nem kérdezte, hogy akar-e menni, vagy sem. Egy éves kiképzése után a legjobbak közé választották. Ennek köszönhető, hogy Sebastiannal együtt lassan 8 éve büszke tulajdonosai egy-egy Védelmezőnek.
A Védelmezők, egy olyan interaktív technológiával elátott óriás robotszerűségek, amelyek rákapcsolódnak irányítójuk agyi-, és idegszálaira, majd az így kialakult kapcsolattal lehet őket irányítani. Egyetlen hátrányuk, hogy ez a kapcsolat viszafelé is működik, tehát ha egy védelmező megsérül, akkor azt az irányítója is átérzi.

 Na de elkalandoztam eredeti mondanivalómtól. Amíg Cedric a seregben szolgál, családja, és az egész faluja abban a tudatban élt tovább, hogy meghalt, hisz nem került ki a kórházból. A legnehezebb szegény Aidanak volt. Cedricel együtt nőttek fel, bár a fiú 3 évvel idősebb volt nála, imádták egymást. Aida mindig Cedric nyakán lógott, a fiú pedig mosolyogva elviselte. A felnőtteknek nem volt szívűk megmondani a kislánynak, hogy Cedric meghalt, így azt hazudták neki, hogy elment, és nem tudják mikor jön vissza. A ezután a kis Aida egész nap a falu határában lévő óriási tölgy alatt ült, és leste, hogy mikor bukkan fel a horizonton Cedric. Reggel az volt az első dolga, hogy odament, este pedig a szülei a karjaikban hozták haza az alvó kislányt.
Eltelt egy év, de Cedric csak nem jött haza. Aida pedig szép lassan elfelejtette őt.

Cedric sem nagyon gondolt már Aidara, hiszen fontosabb dolga is volt. Küzdeni az életéért. Így hát ők ketten élték azt az életet, amit nekik írtak. De ha két embert a sors egymásnak szánt, akkor ők előbb-utóbb úgyis találkoznak. Újra.